Naplórészlet
(49) Midőn beléptem a kápolnába, úgy éreztem, mintha minden lehullott volna lelkemről, mintha most léptem volna ki Isten kezéből. Érzem lelkem érintetlenségét, érzem, hogy kisgyermek vagyok. Bensőmben megláttam Jézust, aki így szólt hozzám: „Ne félj, leányom, én veled vagyok.” Ebben a pillanatban minden kín és sötétség eloszlott a lelkemből, érzékeimet felfoghatatlan öröm járta át, lelkem erővel és fénnyel telt meg. (Napló, 103)
A sátán mindig kihasználja az ilyen pillanatokat. Kiábrándító gondolatok kezdtek keringeni a fejemben. „Lám, hűséged és őszinteséged megkapta a jutalmát.” Hogy maradhat valaki őszinte, ha ennyire nem értik meg? Jézus, Jézus! Nem bírom tovább! E nagy teher alatt újra a földre estem, kivert az izzadság, s valamilyen félelem fogott el. Nincs senkim, akire támaszkodhatnék lélekben. Ebben a pillanatban lelkemben egy hangot hallottam: „Ne félj, én veled vagyok” – és valami különleges fény világította meg értelmemet, és megértettem, hogy nem szabad ilyen szomorúságoknak átadni magamat. Erő töltött el, a szenvedéshez szükséges új bátorsággal eltelve hagytam el a cellámat. (Napló, 129)
Ima
Uram Jézus, segíts, hogy meghalljam bátorító szavad, amikor szükségem van rá: Ne félj! Én veled vagyok. ✞